Megéltem már egy pár kolléga felmondását és volt, hogy én is felmondtam. Minden egyes felmondásom egy folyamat eredménye volt.
Az a fajta ember vagyok, akivel – ha értelmesek a célok, akkor – a hegyeket meg lehet mozdíttatni. Volt már ilyen, hogy odamentem egy céghez ezzel a céllal, aztán kiderült, hogy csak a kavicsokkal játszhatok a hegy lábánál. Vagy elgörgettem és mégsem az én nyakamba akasztották érte az érmet. Nincs ezzel gond, hiszen csapat vagyunk…vagy mégis?
Megannyi jelöltem ír energiavámpír kollégákról, akik valósággal kikészítik a körülöttük élőket úgy, hogy észre sem vesszük sokszor, hogy ezt teszik. Bizalmat és befogadást színlelnek, de közben csak az áskálódás megy holmi önös érdek miatt.
Sokan a rossz, embertelen bánásmódot hozzák fel felmondási okként. Ez sok mindent takarhat. De ide sorolhatnám a munka-magánélet egyensúlytalanságát is, a sok túlórát, a sok lemondott iskolai ünnepséget…
Egy elég alattomos ok, amikor a munkavállaló a legjobb tudását, szívét, lelkét beleteszi a munkába, de folyamatosan akadályokat gördítenek elé és olyan érzése támad az embernek, mintha alkalmatlan lenne, vagy nem lehetne megcsinálni jól azt a munkát. Ebben a szélmalomharcban aztán tele lesz sikertelenség-élménnyel és végül felmond, mert ha van sapka az a baj, s ha nincs, az a baj…Elvérzik. A másik oldalról tekintve már annyi munkát „pakoltak” a kollégára, hogy nem is igazán lehet teljességében értékelni azt, így elengedik.
Vannak, akik első felindultságból úgy gondolják, hogy problémájuk nem megoldható cégen belül. Sok esetben előfordult, hogy „visszaküldtem” a jelöltet a munkaadójához, hogy próbálják meg megbeszélni és egyeztetni a nézőpontokat, mielőtt kenyértörésre kerül a sor.
Kívülről nézve sokszor csak annyi a gond, hogy a felek mindenféle gondolatokat feltételeznek, hogy „Vajon mit gondol a másik…” vagy „Biztosan ezt gondolja…” vagy „Ha ezt csinálom, akkor így reagál” és hasonlóak ahelyett, hogy őszintén kommunikálnának. Ha bármelyik oldalról olyan – irreális – elvárásokkal indulunk, amit nem mondunk ki és nem győződünk meg arról, hogy a másik fél megértette, meg tudja/akarja csinálni és a képességei is meg vannak hozzá, addig folyamatosan ebbe a cipőbe fogunk lépni…mindkét oldalon.
Még rengeteg okot fel lehetne sorolni, amit a munkavállalók a kilépési interjúk során – ha van ilyen – vagy elmondanak, vagy nem. A lényeg, hogy mindig mérlegelni kell, hogy megéri-e küzdeni, megéri-e felmondani.
Én azt szoktam tanácsolni, hogy a végleges szakítás előtt nézzünk magunkba, hogy valóban mit tettünk, beszéljük át valakivel vagy csak gondoljuk át, hogy cselekedetünk, magatartásunk hogyan nézhet ki ez a másik oldalról tekintve, és kezdeményezzünk nyílt beszélgetést, hiszen tudjuk, hogy néma gyereknek az anyja se érti a szavát…
Ha tetszett a cikk, kérlek, oszd meg ismerőseiddel, illetve ha szeretnél továbbra is megismerkedni a kulisszatitkokkal, érdekességekkel, valamint tippeket és ötleteket kívánsz kapni az álláskereséseddel kapcsolatban, iratkozz fel hírlevelemre!
Legyél te is tudatos munkavállaló!
A Te Tudatos munkavállaló trénered: Csenteri-Dénes Ildi
Ha nem találja a honlapon amit keres, akkor lépjen velem kapcsolatba és érdeklődjön a további lehetőségekről.
