A munkánk tényleg nem azért van, hogy jó legyen?

A minap egy karriercoaching alkalommal egy kedves ügyfelünk a következőt mondta: „Korábban mindig azt hallottam, hogy a munka nem azért van, hogy jó legyen.” illetve „A jó fizetésért keményen meg kell dolgozni”.

Ezek a mondatok elgondolkodtattak. Valóban én is hallottam korábban is ezeket a mondatokat, akár a közvetlen környezetemben is és az igazat megvallva így nőttem fel.. Azonban most újragondoltam: érvényesek ezek ma, 2021-ben is?

A rendszerváltás előtti időkben, ahol kapun belüli munkanélküliség és teljes foglalkoztatás volt, gyakorlatilag voltak feladatok, melyekre akár 3-4 ember is volt delegálva. Nincs ezzel baj, ilyen volt a rendszer.

Azonban a ’90-es évektől kezdve megjelentek a multicégek, melyek sok nagyon jó dolgot hoztak az életünkbe, de hozzá társultak olyan tényezők is mint a munkanélküliség és vele együtt a munkahelyi stressz, a mobbing (munkahelyi pszichoterror), illetve mindennapokban használt fogalmaink lettek a hatékony munkavégzés, a célok és a teljesítményértékelés. A hirtelen – az iskolapadban illetve céges képzéseken és tréningeken felszedett – tudást azonnal a gyakorlatba ültettük, igyekeztünk megfelelni, még többet és többet dolgozni, megjelent a túlóra mint a sikerhez vezető egyik kulcselem.

Sokan – többek között én is – kifejlesztettük magunkban a maximalizmust és tovább mélyítettük türelmetlenségünket. Multis munkavállalóként majd vezetőként én is „hozzászoktam, hogy amit kitalálok, az megtörténik” (ezt is ügyfelem fogalmazta meg, de így éreztem én is). Megtörténik, mert végignyomjuk. Végignyomjuk az egész akár többszáz fős szervezeten. És mit értünk el? A sok fény és csillogás mellett elkezdtünk megbetegedni, kiégni, stresszelni, s volt, aki öngyilkosságot is elkövetett egy-egy „rossz” táblázat/kimutatás/teljesítmény miatt. Ami azért elgondolkodtató, hogy ettől még minden ment tovább ezen az úton.

Aztán a világ többi része elkezdett változni. Mi is követtük. Tudatosan kezdtünk el enni, inni, sportolni, egyre többet olvasunk, előadásokra jártunk és tesszük ezeket ma is. A tudatos munkavállalás is ebben a körben kelt szárnyra, amit minden nap tanítok munkatársaimmal.

Az igazság az, hogy évtizedek (századok?) óta arra vagyunk szocializálva, főleg az iskolarendszerben, hogy ne kérjünk segítséget és csak magunkra számíthatunk. Megkaptuk – és a mai napig is gyermekeink megkapják – az osztályfőnöki/igazgatói beírásokat pusztán azért, mert súgtak vagy kérdeztek a teljesítményük megmutatása – például felelés, dologzat-írás –  közben.

Nagyon sok évet töltünk iskolarendszerben, ki mennyit: 8-12-16 évet, vagy akár egy egész életen keresztül ott maradunk. Nincs ezzel semmi baj, magam sem hagyom abba a tanulást és az önfejlesztést. Amikor viszont kikerülünk a munka világába, hirtelen azzal az elvárással találjuk szembe magunkat, hogy „Legyél csapatjátékos”. Aham…. Ez valami olyasmi, amikor a múltkor a Bélával együtt készültünk fel a dolgozatra, vagy amikor a Klárival és Petivel együtt kísérleteztünk kémiaórán? Körülbelül. Elkezdjük, s jó esetben részt veszünk egy-két csapatépítő vagy csoportdinamikai tréningen, illetve megéljük a mindennapi örömöket és keserűségeket a munkában. Kikerülni, megváltoztatni nem tudjuk az iskolarendszert, de tudatosan tudjuk felkészíteni magunkat és gyerekeinket ezekre a feladatokra.

Több mint 20 éve dolgozom ezen a csodálatos, sokszínű pályán, mint a HR. Mindig ezt akartam csinálni. Szerencsésnek érzem magam ezért és hálával tartozom ezért az adományért.

Az én munkám – akár vállalati akár magán oldal – nagyon jó. Nem mindig könnyű, sőt lelkileg néha kifejezetten nehéz, de JÓ. És ami a legfontosabb könnyen megy, s még a sok többletmunka sem esik sokszor nehezemre, mert egyszerűen szeretem, amit csinálok, mert érzem, hogy erre születtem.

Meggyőződésem, hogy MINDEN EGYES EMBERHEZ  illenek feladatok, szakmák, életstílusok, és azzal  sincs baj, ha ezek változnak, hiszen a munkában töltött 42-47 év (!) alatt mi is változunk. Más-más életszakaszainkban más-más dolgok motiválnak bennünket, hiszen élethelyzetük, környezetünk és szerepeink is változnak. Más hajtóerők működnek 18 évesen, 30 évesen, 40 évesen és 50 felett. Nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen MÁS.

Ha úgy tetszik nehezedik a terep, bár soha sem egyszerű. Amikor csecsemők voltak a gyerekeim, mindig fájt az a megjegyzés – habár még érzékenyebb is voltam akkortájt – hogy „kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”. Amellett, hogy a „gond” szóval alapvető problémáim vannak a gyerekekkel való beazonosítást illetően, én akkor éppen ott tartottam az utamon. Nekem akkor épp a gyerekágyas feladatokat kellett megugranom. Ma megint máshol tartok és visszanézve tényleg könnyebbnek tűnik, mert már tudnám hogy kell csinálni,

Ugyanígy voltam a munkámban is. Pályám elején naphosszat figyeltem, tanultam és megvalósítottam, aztán újra: figyeltem, tanultam és megvalósítottam. Aztán amikor egyéni feladataim lettek akkor figyeltem, tanultam, megvalósítottam, értékeltek és fejmosást/dícséretet kaptam. Vezetőként figyeltem, tanultam, megvalósítottam, delegáltam, értékeltek/értékeltem és fejmosást/dícséretet kaptam és adtam. Sokat túlóráztam, mert ezt várták el. Vajon valóban ezt várták el? Mindenhol másképp álltak ehhez… És már azt sem tudtam merre van előre…

Voltak nagyon nehéz időszakok, amikor elvesztettem magam és eljutottam odáig, hogy talán tényleg nem jó nekem ez a terület? De ez volt az enyém: tudtam és hittem. Úgyhogy ismét felálltam és csináltam.

…és csinálom ma is.

De ma, amikor segítő szakmában dolgozom és nap mint nap csodálatos emberek sorsába nyerek betekintést, akik a bizalmukba fogadnak, azt látom, hogy a fenti 2 mondatot sokszor maguk ellen használják.

A munka nem azért van hogy jó legyen. Ergo: el kell viselni, hogy nem jó, hogy megalázó, hogy méltatlan, és „normális, hogy nehéz”. Normális, de nem mindegy milyen szinten és mennyire.

Nap mint nap látok karrierváltókat és fantasztikus vállalkozókat, akiknek a sikerük titka, hogy könnyen megy a munka, amit végeznek. Elcsépelt már, hogy „legyen a hobbid a muhkád” de valójában ez van mögötte.

És ez nem egyenlő a „munkát mindig a könnyebbik végénél fogja meg” mondással. Vannak ilyenek is, de nem róluk beszélek. Kihangsúlyozom, hogy NINCS AZZAL BAJ, HA KÖNNYEN MEGY ÉS ÉLVEZZÜK, AMIT CSINÁLUNK! SŐT! Mindennek alapja az önismeret, az önmagunk előtti hitelesség és az, hogy már megszűnünk hazudni magunknak.

Ami a miénk, ami igazán mi vagyunk és rólunk szól, az sikerre van ítélve. Na itt jön a kemény munka, a tanulás, elesés és felállás. De ami kell ehhez, hogy ha már tudjuk, hogy mit akarunk, akkor tűzzük ki célként, és BÁTRAN INDULJUNK EL. Az önbizalom melléktermékként szépen kialakul.

Minden ügyfelünket arra bíztatjuk, hogy találja meg a saját útját, mert ha nem, akkor a hiány érzés szépen lassan eluralkodik a testén, mely nem szolgálja az útját.

Ha tetszett a fenti írásom, kérlek oszd meg másokkal is és akár a mi segítségünkkel találd meg és lépj rá az utadra!

Webnus

Quick contact form

Form is deprecated, please cotact the webmaster to upgrade this form.